Határsáv

1. Fejezet - Volt egyszer egy zsenge zöld

"Volt egyszer egy zsenge zöld"

 Az őserdő örökké lüktető létezésében nyugodt pillanatot találni szinte lehetetlen. Amikor madarak elhallgatnak, amikor nem zümmög körülötted a természet, egyszeriben megborzongsz, mert tudod, hogy valami rémes közeleg a sötétben. Minden érzéked a túlélésre hangol, ezért nem is vágyod azokat a pillanatokat, amikor az örök nyüzsgés elcsitul.

Van azonban ennek az élő, zöld színbe bújtatott vadonnak egy másik arca. Ahogy az eleven gyermek is elfárad és álomra hunyja kíváncsi szemét, ez a zsibongó lény is időről időre elhallgat egy-egy pillanatra. A közeledő eső párájától nehéz, sűrű levegőben, közvetlenül pirkadat előtt érkezik ez a pillanat, mintegy váratlanul. Hosszú ideig tart, mire bárki kitanulja, mikor jön el a röpke perc, amikor megmutatja azt a másik arcát, amibe akkor is képes vagy beleszeretni, ha egyébként eleged van az állandó hangzavarból. Az éj leple alatt vadászó teremtmények, medvék, farkasok, tigrisek ilyenkorra visszavonulnak pihenőhelyeikre. A nap sugaraival kelő gárda tagjai pedig még éppen csak ébredeznek, a közelgő eső ígérete beléjük fojtja a szót, borzongva bújnak vissza fedezékükbe.

Az ilyen reggeleken szoktam mindenkinél előbb kelni. Nem tudom, mikor történt először, ahogy azt sem, mikor vált szokásommá. Gyakran előfordult, hogy hajnalhasadás előtt keltem ezeken a nehéz, párás reggeleken. A pillanat végtelenségét általában a lombház óvó magasságában szunnyadó, örökké másvilágban járó Ywis, és a mindig jókedvű Carnita arcának szemlélésével élveztem ki.

Az elmúlt időszak vértől és gyűlölettől tocsogó eseményei beszivárogtak a mindennapjainkba. Ott bujkáltak a nyomok a sarkokba hajított fegyverek között, lenyomatot hagyva a ruháinkon, az arcunkon, az ágyainkban.

Carnita mellett, ahol Ywisnek kellett volna aludnia most az űr vette birtokba a párnát. Összerezzentem, ahogy az ajtóban állva a nyakamra cseppent a hideg vízcsepp, a karomon gyöngysort alkotó csinos bilincs halványan derengett jelezve, hogy újabb üzenetem érkezett. Kedvtelenül olvastam az utazás visszaigazolásáról szóló levelet, majd gyorsan töröltem – elvégre, ha nagyon szükség lenne rá, a szemétből még egy hónapig elérhető. A helyére a következő levél ugrott, amitől a torkomban gombóc nőtt.

Annyiszor olvastam, hogy már kívülről tudtam a meghívó szövegét. A döbbenet, csalódottság és sértettség egyszerre kényszerítettek földre, mikor először láttam és megpróbáltam értelmezni. A meghívás egy másik városba szólt. Kontinensnyi országunk átellenes szegmensébe invitáltak némi ármánykodás reményében. Egyenesen a főváros vérző szívébe, amitől elfogott a keserűség. Az elfogadása garantált, életre szóló elszakadást jelentett attól a helytől, amit az otthonomnak neveztem. Ezen a helyen, ami meg akar ölni, az nem trükközik, eljön és elveszi, amit akar. Ott, Lüxben... a legédesebb szavaknak is van egy mélyebb értelme, az ártatlan tettek pedig gyakran súlyos, brutális következményeket vonnak maguk után.

A levél maga kapóra jött. Tökéletesen időzítették, a megfelelő városba szólt, a legmegfelelőbb időpontban... „minél hamarabb" – elmélkedtem tovább.

Carnitára pillantottam, aki álmában idegesen mozgatta szemeit, mintha még ott is keresett volna. Tudtuk, hogy a főváros irányába kellene mozdulnunk, azonban útlevelet szerezni, vagy kiküldetéshez jutni rövid idő alatt lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A meghívó megoldotta ezeket a problémákat. Az idegeket borzoló, feszült várakozás és láblógatás a végéhez közeledett. Azonban a levél gyászos, gyalázatos élét semmi sem tudta elvenni.

Az égvilágon senki sem örült volna egy ilyen meghívónak. Részben azért, mert a városok közti jó kapcsolatok fenntartásáért és az emberek biztonságáért felelős szervezet elleni vizsgálódás volt a célja.